Where are the good men gone...?

Végre megtaláltam azt a dalt, ami éveken keresztül volt single soundtrack ehhez az elbaszott szerelemhez. Az a hegedű nagyon sokáig értem/velem sírt. Rég nem jelent annyit, mint jelentett akkor, miatta, de úgy érzem, ide kell applikálnom, mert ez a dal ő volt, ez a dal én voltam, és mi voltunk ez a dal.

Az elmúlt évek során, bármikor, amikor szülővárosomba jöttem, az itthon tartózkodásom a családi házra és a mellette levő boltra terjedt ki. Talán van annak már 6-7 éve is, hogy nem teszem ki a lábam a kapun túlra, ha itthon vagyok, főleg nem este, főleg nem szórakozás céljából. Sok éve muszáj voltam elvágni magam attól az élettől, ami itt folyt. Így tudtam csak magam valahogy (még mindig nem teljesen) túltenni valakin. Ha ő elment, hát én sem maradok többé, gondoltam, és ennek megfelelően havonta 1-2 napra, amikor haza jöttem, házi őrizetre ítéltem magam, hogy véletlenül se legyen közöm semmihez, amihez előtte volt.

Ma viszont azt gondoltam, miért is ne. Miért is ne mennék el arra a helyre, ami valaha a törzshelyünk volt. Arcokat akartam nézni, arcokat, amik itt vannak, félszeg, mégis mohó kíváncsisággal kutatva a jelent, de végül csak kétségbeesve keresve egy kapcsot a múlthoz, és az emlékekhez, amelyek mostanában ostromolnak. Arcokat nem találtam, kapcsot sem. Elég volt ez a pár év, hogy már senkit ne ismerjek, senki olyat, aki visszahozhatná őt, vagy azt, amit életre keltett bennem. Már nem tudom eldönteni, hogy ez tragikus-e, szépségesen szomorú, vagy nevetségesen szánalmas. Nem is érdekel.

Viszont a helyiség szelleme valahogy elkapott. Széles mosollyal röpültem vissza az időben, egy korsó sör bűvös harapásával. Láttam, ahogy megpördül a padló, kicserélődnek az emberek, és mi ott vagyunk, 998-ban. Fiatalon, reményekkel telve, szerelmesen, vicces áhítattal, ahogy szemünk folyamatosan a bejáratot kémleli. Nevettem azon, hogy az este mindig akkor kezdődött, amikor megláttam őt, és akkor ért véget, amikor elment.

Emlékszem a hajára, a szemére, a szájára, az alkatára, a barna bőrdzsekijére, a kék baseball sapkájára, a nevetésére, a mozdulataira. Láttam magam előtt, ahogy felrántja a szemöldökét, és ha nem is éreztem azt, amit akkor iránta, de éreztem azt, hogy mennyire éreztem. Hogy mekkora súlya volt annak, amit éreztem. És nem csak őt éreztem, hanem magamat is. Gyönyörű emlék az, hogy tudtam ilyen szerelmes lenni, hogy őbelé tudtam ilyen szerelmes lenni, de még szebb és magasztosabb emlék az, hogy általa tudtam imádni önmagam, hogy istennő voltam saját magam számára. Szerelmes voltam kettőnkbe, és most már talán értem, hogy inkább magamba, abba, amire képes voltam, abba, ahogy viseltem a testem, az arcom. Abba, hogy még soha, senki nem tett olyan magabiztossá, mint ő. Igazi szerelem volt ez.

Végtelenül szerencsés vagyok, egyben szerencsétlen is. De a mai estében nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy végre, a pár hónapja tartó kínzó kedvetlenségemben valami őszintén és gyönyörűen, tartalmasan meg tudott mosolyogtatni.